A magyar papfutball Mohácsa

A heavy metalos káplán mezítláb is megpróbálta gólba juttatni a labdát, a püspökkapus hiába védett mindent, amit emberileg lehetséges, a címzetes kanonoknak kár volt visszahúzódnia a középpályáról. A profi csapatot idéző horvát papok kétezer néző előtt 8-1-re verték a magyar atyákat.

Szerző 

2004. június 9., szerda 9:20

Kiss-Rigó László püspöknek már nem volt esélye a labda megszerzésére, de az egyedül kapura törő Zsarko Relota zágrábi ferences atyát még elérte és a földre terítette. Rövid ápolás után a büntetőt maga a sértett végezte el, és a labdát okosan a bal alsó sarokba helyezte. Horvátország papválogatottja az ötödik percben ezzel a góllal szerzett vezetést a magyar papi csapat ellen. Elég volt a bemelegítéshez kifutnia a két csapatnak, hogy a nézők magyar győzelembe vetett hite meginogjon. A szpíkerként beköszönő Ipoly atya bátorítása sem volt elég meggyőző: "Dicsértessék a Jézus Krisztus.

Isten éltessen mindenkit, különösen az atyákat, akik játszanak." Az atlétikusan képzett, erőtől duzzadó horvátok a válogatott hivatalos, piros-fehér sakktáblamezét viselték, a magyarok átlagéletkora ránézésre is jó tíz évvel magasabb volt horvát társaikénál, és a gazdagréti Napsugár SK sárga meze legtöbbjük mellkasán lötyögött, a hason viszont feszült. Az Üllői úti stadion gyepére kifutó magyar játékosok a titkolózásban már-már a profikat idézték. Mékli Attila káplán, a keresztény heavy metalos Steel Cross énekese, például azt sem volt hajlandó elárulni, hogy melyik poszton játszik a mérkőzésen. - De valami megbeszélés csak volt - erősködöm. - Valami volt - És? Mit mondtak, melyik poszton kell játszani? - Nem emlékszem rá. - A mérkőzés előtt imádkoznak? - Ó, mi mindig imádkozunk. Ennél többet nem sikerült kiszednünk a hármasugrói és távolugrói karriert a háta mögött hagyó, a pályán a védőt feltételező ötös számú meze dacára jobbszélsőt játszó káplántól. A román C ligában (a magyar NB II-nek felel meg) is rettegték Portik-Hegyi Kelemen székelyudvarhelyi címzetes kanonok nevét. Arra a kérdésre, hogy a pályákat uraló durvaság nem zavarta-e játékos-pályafutása során, egy történettel válaszol. "A román körzeti bajnokság egyik mérkőzésének szünetében megkértem a játékvezetőt, hogy hadd legyen kicsit rövidebb a szünet, mert miséznem kell. A bíró erre azt felelte, hogy most már érti, miért nem káromkodnak ezen a mérkőzésen a játékosok. Amikor pályán voltam, az ellenfelek is visszafogták magukat." A magyar atyák leterheltek, három-négy körzetet visznek egyszerre, miséznek, esketnek, keresztelnek, temetnek, hobbijuknak ritkán hódolhatnak. A függetlenné válás óta katolikus reneszánszát élő Horvátországban más a helyzet. Az egyháznak nem kell vadásznia a papi hivatást választókra. Jönnek ők maguktól és pályájuk mellett még a civil életre is összehasonlíthatatlanul több idejük van magyar testvéreiknél. A futballtehetség ugyan még nem követelmény a felvételnél, de a képzettebb játékosok tagjai lehetnek a hetente edző papválogatottnak, amelyet a Horvát Labdarúgó-szövetség (HLSZ) papi alosztálya működtet. A csapat edzője Mladen Romics, aki a kilencvenes években a nagyválogatott alapembere volt. (A mérkőzést a helyszínen tekintette meg Horvátország nagykövete és a HLSZ elnöke. Magyarországot senki sem képviselte, az előre beharangozott aranylabdás, Albert Flórián sem jelent meg a mérkőzésen.) Egy gólt, kedves atyák A horvátok vezető gólja után kirajzolódott a játék képe. A magyarok támadgattak, a horvátok gyors kontrákból lőtték a gólokat.

A 18. percben már 2-0-ra vezettek a vendégek, akik II. János Pál pápa 2003-as horvátországi látogatása előtt 4-0-ra nyomták le az olasz papi válogatottat. A közönség türelmetlenebb része, igaztalanul, ébresztőt kiáltott a lelkesen küzdő magyaroknak. Mékli például jobb cipőjét elhagyva tört be a tizenhatoson belülre és zoknis lábával kapufára lőtte a labdát. Emlékezetes jelenet volt. "Ria-ria-Hungária" - zúgott a kórus. A lelátón kétezer-száz ember ült - a mérkőzés ezerforintos belépőkből összeálló bevételét a szervezők két erdélyi árvaháznak ajánlották fel -, és magyar pályákon ritkán látható hangulatot varázsolt. A nézőszám különben összevethető az NB I-gyel is. A bajnokság hetedik helyén végzett Pécs négy tavaszi mérkőzésén összesen nem voltak ilyen sokan. Ipoly atya, a szpíker, mérkőzés közben is lelkesítette a játékosokat. "Kedves atyák, egy gólt hozzunk össze" - fohászkodott a 27. percben és egy percre rá meg is lett az eredménye: a horvátok a lesre játszó magyar védők összeszokottságának hiányát kihasználva megszerezték harmadik góljukat.

László atya, gyere le! A félidőben Udvardy György budapest-esztergomi segédpüspök foglalja össze az első félidő történéseit: "Hullámzó volt a játék, hagytuk elfutni őket." Varga András, három nógrádi falu plébánosa nem győzte osztogatni az autogramokat a kerítésen papírlapokkal átnyúló híveinek. A középpályáról a jobbhátvéd posztjára visszahúzódó játékos arra a legbüszkébb - és ez sok mindent elárul a magyar papi futball helyzetéről -, hogy a mérkőzést az ő labdájával játsszák. A Magyar Labdarúgó-szövetség által delegált FIFA-játékvezető, az angol-portugál mérkőzést is dirigáló Kassai Viktor, ezúttal megszegte a szabályt és a félidőben nyilatkozott a mérkőzésről: "Jól megfuttatnak minket." A második félidőben pillanatok alatt összeomlik a magyar válogatott. A 63. percben 6-0-ra vezet Horvátország papi csapata. A közönség a hazaiak legapróbb jó megoldását is díjazza, legyen az egy lövés, egy hazaadás, egy bedobás. A kritikusabbak kórusban követelnek cserét: "László atya, gyere le! László atya, gyere le!" (A gazdagréti atya a mérkőzés végén válaszol a vádakra.)

A hetvenedik perc is úgy indult, mint a többi. A magyarok erőlködtek a horvát kapu előtt, de félő volt, hogy bármikor elvehetik tőlük a labdát, és a fellazul védelem újabb gólt kap a nagy játékkedvvel játszó szélvészgyors horvátoktól. László atya veszti el a labdát a tizenegyes pont magasságában, amikor a németországi Rottweilben légióskodó Luka Lucics atya a megdöbbent zadari Jelecsevics kapus atya fölött saját kapujába emeli a labdát. A potyagólnak állandó helyet kellene kapnia az Eurosport szilveszteri gólösszefoglalóiban, a magyar közönséget azonban ez nem zavarja. Hosszú percekig, felállva ünnepli kedvenceit, és már az sem érdekli, hogy a varasdi Blazson atya - komolyan, biztos helye lenne a legtöbb NB I-es magyar csapatban - két gólt lő még a magyaroknak. Kicsit szabadkozik A mérkőzés után nyilatkozatokra vadászó tudósítót az FTC biztonsági embere durván leparancsolja a játéktérről. (Bátorságomról sokat elárul, hogy a választ bravúrosan, szájmozgás nélkül adtam meg a kopasz sziklának: " Tavaly a Debrecen ellen bezzeg kussoltál, amikor játékosokat vertek a nézők a pályán, mi?") "Nem lett volna értelme lejönnöm, mert elől három embert lefogtam" - indokolta a csapatkapitány László atya azt a döntését, hogy végig a pályán hagyta magát. "Nem mentség, de most először szerepeltünk ebben az összeállításban" - mondta még a súlyproblémákkal küzdő középcsatár. Kiss-Rigó László püspök atyát, a kapust legjobban az utolsó gól bosszantotta.

Amikor a magyar szövetségi kapitányt keressük, a kispadnál állók egymásra mutogatnak. Végül egy öltönyös úr nyilatkozik, aki most először látta a magyarokat és csak megfigyelőként van jelen. Néhány mondat után derül ki, hogy ő nem más, mint Haász Sándor, az NB I-es Győri ETO, a Honvéd, a Vác egykori sikeredzője, aki a mérkőzések végén adott, a sablontól eltérő, vicces nyilatkozatairól vált híressé. Most mit mondana, kérdeztük végül. "Az angolok az 1954-ben Budapesten elszenvedett 1-7 után feltámadtak és tizenkét év múlva világbajnokok lettek. Nekünk az 1-8 után erre sokkal nagyobb esélyünk van." Haász Sándor jelenleg a negyedosztályú Fót vezetőedzője, ahol nem szoktak a mérkőzés végén nyilatkozatot kérni, ezért kicsit szabadkozik: kijött a gyakorlatból.